Borneóról biztosan a dzsungel jut eszedbe, és nem véletlenül. Az óriási szigetet csodálatos trópusi őserdő borítja, ami egzotikus, izgalmas és életre szóló élmény. Nem kell természettudósnak lenned, hogy élvezd, nem csak David Attenboroughnak nyújt élményt ez a gyönyörű sziget.

A Magyarországnál nyolcszor nagyobb szigeten három ország osztozik, én a malájziai részen voltam.

Augusztusban jártam ott és ellentétben az előzetes hiedelmeimmel, egyáltalán nem találtam elviselhetetlenül melegnek és füllesztőnek a klímát.

Igaz, hogy majdnem minden nap esett az eső, de teljesen komolytalan volt. Délutánonként lezúdult egy órácskára és előtte-utána mintha mi sem történt volna, simán lehetett mindent csinálni. A „minden” itt ugye elsősorban természetjárást jelent.

Durián aroma

Persze azért vannak városok is a szigeten, az egyik legnagyobb Kutching. Élénk, tipikus ázsiai nyüzsgést képzelj el, ahol dudálnak a mopedek és autók, minden sarkon árulnak valamit és csábító illatok lengenek a piac környékén. Már csak az egzotikus gyümölcsök miatt is érdemes a piacon szétnézned.

Ott láttam először duriánt. Akárhogy erőltettem, a szaga miatt nem tudtam megkóstolni. Pedig nem volt romlott, csak jellegzetes aromáját taszítónak találtam. Erről a hatóságok is hasonlóan gondolkodnak, egy csomó helyen kiírják, hogy nem szabad bevinni az épületbe duriánt. Tilos felvinni a repülőgépre is. (Egy év múlva Thaiföldön átestem a tűzkeresztségen. Befogtam az orrom, az íze egész oké volt.)

Fürdés a hegyi patakban

Lassú folyón indultunk el a dzsungelbe. A vízfelület egyre kisebb lett, ahogy haladtunk az egyik mellékágban. A kikötő a parton egy darab masszív fa volt. Azon végig egyensúlyozva rájöttem pár perc múlva, hogy kár volt az óvatosság, mert a kikötőtől néhol bokáig érő sárban dagonyáztunk a csomagokkal. (Ilyen helyre ne vigyél bőröndöt, csak a hátizsákkal lehet boldogulni.)

A vezetőnk megnyugtatott, hogy semmilyen ránk leselkedő veszély nincs, legfeljebb kígyók lehetnek, de azok inkább menekülnek, ha zajt észlelnek. Lassan lehet haladni a terepen és nem azért, mintha olyan lett volna, mint a kalandfilmekben. Azon a helyen nem volt sűrű az aljnövényzet, de csúszott a talaj és meg-megálltunk, hogy bevárjuk egymást. Valószínű, hogy egy ilyen minipihenő alatt történt, hogy belém mászott egy pióca a mocsaras területen. Egy útitárs észrevette, hogy benne van egy pióca, azt ügyesen ki is vették azonnal. Nekem kb. egy óra múlva tűnt fel, hogy átvérzett a nadrágom a combomnál. Odáig mászott fel a dög. Addigra úgy jóllakott, hogy már távozott is. De a vérzés folytatódott. Órák múlva már kezdtem aggódni, mert nem akart elállni. De aztán persze megmenekültem.

A szálláshely idilli helyen volt, egy hegyi patak melletti tisztáson. Az őserdő mélyén nagy komfortra nem lehet számítani, képzelj el egy megemelt, fából készült placcott, ami felett tető van ugyan, de oldala nincs. Legalább nem áztunk. De igen, eláztattam magam a hegyi patakban. A bennszülöttek szigonnyal halászgattak és örömmel vették, hogy csatlakoztam hozzájuk. A sebes folyású patak vize elképesztően meleg volt és tiszta. Sodortattam magam egy darabig háton, aztán felgyalogoltam és újra le. Mindezt többször. Ne hagyd ki, ha van ilyenre lehetőséged!

A helyi vezetőink hoztak magukkal alapélelmiszereket, amiből két napra főztek mindannyiunknak. Első este szervezkedni kezdtek maguk közt, de nem maradt titokban, hogy éjjeli vadászatra indulnak. Arról hallani sem akartak, hogy csatlakozzunk hozzájuk. Másnap reggel láttuk a zsákmányt, egy vödörnyi békát sikerült levadászni, amiből leves félét készítettek, szerencsére csak maguknak. Te megkóstolnád?

A hordalékos nagyobb patakok aranyat rejtenek. Ha nem láttam volna saját szememmel, nem hittem volna el, hogy igenis működik az aranymosás. Fél asztalnyi szitán át-átmossák a hordalékot többször is és a végeredmény valóban ott volt a szita alján csillogó aranyszemcsék formájában. Régen megérte ezzel foglalkozni, ma már nem biznisz, mert egy nagy család csak kb. 10 dollárnyi értéket mos ki egész napi munkával.

Borneón még összetartanak a faluközösségek és hosszúházakban laknak a nagy – de tényleg nagy – családok. A cölöpökön nyugvó faépítmények tiszták, egyszerű, praktikus berendezésűek. Az egyik ilyen hosszúházban meglátogattuk a lakókat, akik kedvesen vendégül láttak bennünket és egyszerű hangszereiken rögtönzött koncertet adtak. A gyerekek nagyon boldogok voltak, hogy vittünk nekik írószereket, kifestőkönyveket.

Csak óvatosan az orángutánnal!

A szigeten több orángután menhely is létesült. Én a Kuching közelében lévőben voltam. Ezek a főemlősök nincsenek ketrecekbe bezárva, teljesen szabadon mozognak az őserdőben. Már megszokták az ember közelségét és hasznot húznak abból, hogy a menhelyen rendszeresen élelmet kapnak. Naná, hogy okosak, tudják, hogy ha etetési idő van, akkor érdemes kijönni a vadonból. Te is besétálhatsz a fák közé a kiépített sétányon és megfigyelheted, ahogy a lassan imbolygó lombok közül fel-feltűnnek az orángutánok. Már régen lejátszották a meccset, hogy melyik etetőhely kié, úgyhogy békésen falatoztak. A leghelyesebbek persze a kicsik, akik anyjuk bundájába kapaszkodva teszik meg az őserdő-menhely-őserdő távot naponta.

Majdnem megjártam az egyik lakmározó főemlőssel. Békésen fogyasztotta a gyümölcslakomáját, miközben és olvadoztam a fényképtémától. Kb. 2 méter lehetett a tűréshatára. Amikor még közelebb merészkedtem, fenyegetően felállt és nem éppen baráti hangokat adott ki. Tudtam a dolgom és nagy igyekezettel mentettem az irhámat.

A menhelyen egyébként voltak állandó lakók. Részben sérült állatok, részben olyan elhagyott árvák, akik nem tudnák magukat ellátni az vadonban. Ezeket lehet simogatni és fényképezni, már megszokták az emberrel való együttélést.

Edőcs István

utazó