Több hónapos ázsiai utazásom egyik csúcspontja volt a Khao Sok Nemzeti Park. Thaiföldön sok nemzeti park van, de ilyen lenyűgöző trópusi dzsungelt máshol nem találsz az egész országban.

A park központja busszal is megközelíthető, ez alkalommal gyűjtőtaxit választottam. Meg is bántam, mert olyan vadul száguldozó sofőrt fogtunk ki, úgy éreztem, a dzsungelben rám váró kalandok izgalmai messze elmaradnak majd ettől a feszkótól.

Szállás a dzsungel közepén

A park bejáratánál kis település épült ki, ahol szállások, vendéglők és élelmiszerboltok találhatók. A falu szélén szálltam meg, mert innen indulnak a túraútvonalak. A dzsungelszálláson a központi épület kivételével minden ház cölöpökön áll, fapallókon közlekedsz, miközben alattad hullámzik a dzsungel. A házikók egyszerűek, de kényelmesek: hálószoba, fürdőszoba, terasz. A teraszról reggelente bámulod a dzsungel fölött felkelő Napot, és hallgatod a dzsungel hangjait. Totális béke, és szabadság, ezt érzed.

Az első kávét kortyolgatva elköszöntem kedves gekkó barátaimtól, akikkel a szálláson osztoztam, majd bevettem magamat a faluközpontba. Pár méter után belebotlottam egy túraszervező cégbe, és lefoglaltam egy kétnapos dzsungeltúrát.

Irány a dzsungel!

Másnap korán reggel indult a túra. Hat fős kis csapatunkat Adil vezette, aki úgy ismerte a dzsungelt, mint a tenyerét. A sátrakat, élelmet a túravezetők cipelték, mi csak a személyes holminkat vittük, így persze könnyű volt a menetelés.

Az út elején a bambuszerdőn áthaladva önfeledten beszélgettünk mindaddig, amíg Adil hirtelen meg nem állt, és kezével csendre intett bennünket. Csak egy szót ejtett ki a száján, amit inkább csak leolvasni tudtunk: elefánt! Kézjelekkel utasított, hogy meg se mozduljunk.

A vadelefántok veszélyesek, és ha támadnak, nincs menekvés. Ekkor már mi is hallottuk a csörtetést, és nem hogy megmozdulni, levegőt venni is alig mertünk. Az izgalom csak fokozódott, amikor Adil elővette a riasztópisztolyát. Óvatosan körbe kémleltem, vajon hova meneküljünk, ha rosszra fordul a helyzet, de az áthatolhatatlan bambuszerdőn kívül egyáltalán nem volt más. Ekkor vezetőnk  meggyújtotta az öngyújtóját, hogy megnézze, merről fúj a szél. Szerencsénk volt, nem felőlünk fújt, így végre kiengedtük visszafojtott lélegzetünket. Az elefánt távolodó lépteinek zajától kísérve csendben folytattuk utunkat.

Ekkor bevettük magunkat a bozótosba. Itt már nem volt könnyű gyalog-galopp a menetelés. Igaz, hogy száraz évszak volt, de hegynek felfelé kaptatva ez a páratartalom így is magasabb, mint ami kényelmesnek mondható. Az ösvény folyó partján vezetett felfelé, mint kiderült, egy vízesés tetejére.

Az alacsony vízállást kihasználva a mederben fekvő köveken jutottunk át a túlpartra. Épp időben, hogy még sötétedés előtt sátrat verjünk. Ezen a szélességi körön egész évben reggel hat körül kel a nap, és este hatkor búcsúzik.

Mire megfürödtünk a folyómeder kis medencéjében, már éreztük a vacsora ínycsiklandozó illatát. Körbe ültük a tábortüzet, és figyeltük, hogyan készül a bambusznádban sült rizs. Pörgött a csirkenyárs. Minden finom volt, de a bambuszban sült rizs mindent vitt!

Éjszakai dzsungeltúra

Jóllakottan vonultunk a sátrainkba, bár a dzsungel körülöttünk még nagyon is ébren volt. Már majdnem álomba merültem, amikor Adil bevilágított a sátorba, éjszakai túrára invitált. Tettünk egy nagy kört a tábor környékén, de nagyobb állatot nem láttunk. Az apróbb-nagyobb pókok, skorpiók végezték dolgukat, szerencsére nem velünk.

Van valami borzongató az éjszakai dzsungelben, izgalmas, és mégis természetes. A zsigereidben érzed, hogy te is ennek a vad világnak a része vagy. Már közeledett a hajnal, amikor kiabálásra, dobolásra ébredtem. Adil és társa vadul üvöltöztek, egyértelmű volt, hogy valamit próbáltak elriasztani. Eszembe se jutott kimenni a sátorból, csak reméltem, hogy ők nyernek. Végül elült a csatazaj, és a halk beszélgetésből ítélve nem történt baj. Reggel kiderült, hogy néhány vaddisznó hatolt be a táborunkba az ételmaradékra aspirálva.

Vissza a civilizációba

A lefelé vezető út kalandosan indult, mivel az átkelési pont a folyó mélyebb szakaszán volt. Tarzanként, indákon csimpaszkodva lendültünk egyik partról a másikra. Ez a mutatvány nem mindenkinek sikerült elsőre, így nagy izgalommal, de sok nevetéssel kezdődött a nap.

A visszafelé vezető út könnyű volt. Találkoztunk kisebb kígyókkal, de Adil szerint ártalmatlanok voltak. Hát, amelyiket megfogtuk, minden bizonnyal. Óvatosan kézbe vettük, hogy a karunkra tekeredjen, aztán mindenki ment tovább a maga útján.

Estére élményekkel gazdagon értünk vissza a faluba, és már mentünk is vacsorázni az étterembe. A teraszra villogó majom szempárak bámultak be a sötétben lengedező fák lombjai közül.